Talpig gyászban, ez a nő a 6 éves gyerekkel ordít. Miután megkapja ezt a levelet 4 héttel később, nagyon megbánja tettét.
Ez a bizonyos történet bebizonyítja: annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal, hogy észre sem vesszük más az emberek is szenvednek körülöttünk. De ennek a kislánynak sikerült felnyitnia egy nő szemét.
Hat éves volt, amikor először találkoztam vele a parton. Mindig erre a partra megyek, ha a világ kegyetlenül bánik velem. Nem számít, hogy több kilométeres utat kell levezetnem. És ott volt ő, épp homokvárat épített. Felnézett rám a gyönyörű tenger-kék szemeivel. “Szia” –mondta a kislány. Én meg morcosan válaszoltam, mert nem igazán volt kedvem egy gyerekkel beszélgetni. “Építek” – folytatta. “Azt látom. Mi lesz belőle?” –kérdeztem, fittyet sem hányva. “Oh, nem tudom. Csak szeretem érezni a homok tapintását.” Ez jól hangzik – gondoltam, és lehúztam a cipőmet, miközben egy sárjáró libuc suhant el mellettem. “Ez öröm” – mondta a gyerek. “Hogy micsoda?” “Öröm. Az anyukám azt mondta, hogy a sárjáró libucok azét jönnek, hogy örömet okozzanak nekünk. “Viszlát öröm” – motyogtam magamnak – “Üdv fájdalom” – és el akartam menni. Lehangolt voltam, az életem egyensúlya teljesen felborult. “Hogy hívnak?” – a kislány nem adta fel. “Ruth. A nevem Ruth Peterson.” “Az enyém Wendy... 6 éves vagyok.” “Szia, Wendy” Kuncogott. “Vicces vagy” – mondta. A bánatom ellenére én is felnevettem majd tovább mentem. A nevetése követett. “Gyere ismét P kisasszony. “ – mondta ismét. “Megint lesz egy vicces napunk.”
A napok és hetek gyorsan elteltek: egy csapat rakoncátlan cserkésszel, PTA találkozókkal és egy bete anyával ízesítve. Egy reggel a nap hét ágra sütött, én pedig úgy éreztem mosogatás után, hogy szükségem van egy sárjáró libucra. Felvettem a kabátom. A tengerpart várt rám. A szellő hűvös volt, de tovább ballagtam megpróbálva visszaszerezni a nyugalmat, amire szükségem volt. A kislányt már el is felejtettem, ezért ijedtem meg, mikor hirtelen megjelent. “Hello, P kisasszony. Akarsz játszani?” “Mi jár a fejedben? – kérdeztem kissé idegesen. “Nem tudom, te mondd meg.” “Mit szólsz a betűrejtvényhez?” – kérdeztem szarkazmussal. A csiklandozó nevetése ismét kitört belőle. “Én nem tudom mi az a betűrejtvény.” “Akkor gyere, csak sétáljunk.” Ránézve észrevettem milyen kis igazságos arca van. “Hol laksz?” – kérdeztem. “Ott” – és egy sor nyári ház felé mutatott. Télen, gondoltam, furcsa. “Hova jársz iskolába?” “Nem járok iskolába. Anya azt mondja vakáción vagyunk.” A csacsogó kislány tovább besszélt míg bejártuk a partot, de én nem tudtam figyelni rá. Más dolgokon járt az agyam. Mikor hazaindultam, Wendy azt mondta ez is egy vicces nap volt. Meglepően jobb kedvel rámosolyogtam és bólintottam. Három héttel később lerohantam a partra, pánikhoz közeli állapotban. Még köszönni sem volt kedvem Wendynek. Az hittem az anyját láttam a verandán és igényesnek gondoltam, hogy a gyerekét otthon tartja. “nézd, ha nem bánod, ma inkább egyedül lennék.” – mondtam Wendynek ahogyan utolért. Szokatlanul sápadtnak tűnt. “Miért?” – kérdezte? Én meg rá ordítottam – “Mert meghalt az anyám!” Miért mondom én ezt el egy gyereknek, kérdeztem magamtól. “Oh, akkor ez egy rossz nap” – mondta. “Igen, és tegnap is rossz nap volt, meg azelőtt... oh, menj már innen” “Fájt?” – folytatta. “Mi fájt?” – mérges voltam rá és magamra is. “Amikor meghalt?” “Persze, hogy fájt!!!” – és megpofoztam összezavarodottságomban. Elrohantam.
Egy hónappal később, mikor ismét lementem a partra, a kislány nem volt ott. Lelkiismerettől furdalva, szégyenkezve és beismerve magamnak, hogy hiányzott, felmentem a házikókhoz és bekopogtam az ajtón. Egy teljesen összetört, méz-színű hajú nő nyitott ajtót. “Hello”- mondtam. “Ruth Peterson vagyok. Hiányoltam ma a kislányát és csak tudni szeretnem, hogy merre van.” “Oh, igen, P kisasszony, jöjjön csak be. Wendy nagyon sokat mesélt magáról. Azt hiszem az én hibám, hogy megengedtem neki magát zavarni. Hogyha púp volt a hátán, kérem szíves elnézését.” “Dehogy volt. Ő egy nagyon üdítő gyermek.” – böktem ki hirtelen észrevéve, hogy komolyan is gondolom. “Hol van most?” “Wendy a múlt héten meghalt, Peterson kisasszony. Leukémiás volt. Lehet nem mondta magának.” Megnémulva, egy székért nyúltam. A lélegzetem elakadt. “Imádta ez a partot – így mikor megkért, hogy jöjjünk ide, nem utasítottuk vissza. Úgy nézett ki, itt sokkal jobban érezte magát és rengeteg boldog napja volt, ahogyan ő hívta. De az elmúlt hetekben gyorsan romlott az állapota.” – elcsuklott a hangja – “Hagyott itt magának valamit. Csak tudnám hol van. Várna egy percet, amíg megkeresem?” Bután bólogattam és a gondolataim csak úgy cikáztak, szavak után keresgéltem, mondani szerettem volna valamit ennek a kedves fiatal asszonynak. A kezembe adott egy borítékot, amire gyerekes, nyomtatott betűkkel ez volt felírva P KISASSZONY. Benne egy rajz volt- egy ház, sárga tengerpart, kék tenger, egy barna madár. A rajz elé ez volt írva: EGY SÁRJÁRÓ LIBUC, HOGY ÖRÖMÖT OKOZZON NEKED. Könny gyűlt a szemembe. A szívem, amely majdnem elfelejtette, hogyan is kell szeretne, teljesen megnyílt. A karjaimba vettem az anyát. “Annyira sajnálom. Sajnálom. Sajnálom.” – mondogattam újra meg újra és együtt sírtunk. Ez a felbecsülhetetlen kis rajz most bekereteztetve áll a dolgozó szobámban. Hat szó – Wendy minden a hat évére jutott belőle egy – és mindenikük harmóniáról, bátorságról és feltétel nélküli szeretetről vall. Egy tenger-színű szemű és homok-színű hajú kislány ajándéka, aki megtanította nekem, hogy a szeretet ajándék.
A történet a nőről és erről a kislányról megtanítja nekünk, hogy ne csak magunkra gondoljunk. Vegyünk észre másokat is körülöttünk!
